Megosztás 
Azért választottam ezt a témát, mert a nyíltan kerüljük általában ezt a témát, mert megpróbáljuk elhitetni magunkkal, hogy amiről nem beszélünk, az nincs. Nem akartam foglalkozni a témával, mert mindenkinek egyéni elképzelése van róla, de arra gondoltam, hogy mégis húzogatom az oroszlán bajuszát. Lehet egy kérdés segítség lehet a megértésben…
Szeretném leszögezni az elején, hogy a halált nem vallási hovatartozás alapján igyekszem megközelíteni, mert mindenkinek szíve joga hinni a Menyországban, Nirvanában, Szamszarában…vagy semmiben.
1. Miért a haláltól félünk a legjobban?
Mert nem tudjuk, és senki nem tudja pontosan, hogy mi vár ránk. Ha tudnánk, akkor legalább lehetne egy vízió a fejünkben, ami segíthetne abban, hogy fel tudjunk készülni. De nincs, így marad a hitrendszerünk.
Melyik a könnyebb? Elhinni, hogy van a halál után élet, vagy inkább csak odáig látni, hogy a test él 50-100 évet, és ennyi a célja az ittlétünknek. Miért van az, hogy a klinikai halottak mindenki hasonló élményről számol be?
Milyen bizonyíték kellene, ahhoz, hogy elhiggyük, hogy csak a testünk hal meg?
Ha csak az anyagban hiszünk, akkor egy életre rendezkedünk be, akkor bármit csinálhatunk, árthatunk, mert nem hiszünk abban, hogy mindennek következménye van, ami előbb-utóbb visszahat ránk.
Akkor mi értelme van a leszületésünknek? Azért születünk meg, hogy meghaljunk? Poláris világban a fordítottja is igaz akkor. Azért halunk meg, hogy élhessünk? Újra, egy másik létformában?
Milyen célokkal érkezhettünk? Enni, inni, szaporodni, dolgozni, és ennyi? Vagy van valami emögött még? Fejlődni, tapasztalni, tanulni, rezgésszintet emelni, A-ból B-be jutni?
Elgondolkodtató, és inkább elfogadható. Hiszen, biztos mindenkivel történtek már olyan események, amit úgy érzett, mintha már megtörtént volna egyszer… A lélek nem felejt!!!
A halálnak van „jó” oldala is, hiszen milyen lenne az életünk, ha örökké élhetnénk? Játsszunk el a gondolattal! Ki választaná az örök életet? Ha nem választanánk, akkor leraktuk a voksunkat az elmúlás mellett. Ez nagyon fontos lépés az elfogadás irányába.
Viszont, ha tudjuk, hogy egyszer vége szakad az életnek, akkor miért ragaszkodunk a fájdalmainkhoz, a sértettségeinkhez, a betegségeinkhez?
Miért nem kezdjük el élni a mindennapjainkat?
Mi lenne, ha hálásak lennénk minden reggel azért, hogy lélegzünk?
Többször vizsgáztam már életemben, és mindig nagy nyugalommal tettem azt, és a többiek nem értették miért! Feltettem a kérdést: az életünk múlik rajta? Ha nem sikerül, akkor kivégeznek?
Vagy, ha nem sikerül valami az életben, akkor megér annyit, hogy összeomoljunk hónapokra, évekre? Miért nem jut akkor eszünkbe, hogy álljon meg a menet, véges az időm!!! Most kell élnem!
Bármekkora fájdalmat kell elviselnünk, akkor is amíg élünk, az életet válasszuk, és ne a vegetálást! Mert, ha a vegetálást, és az önsajnálatba ragadást választjuk, akkor legyünk tisztában azzal, hogy a halált választottuk.
A lassú öngyilkosságot. Mert megbetegíthetjük magunkat a lelki traumáinkhoz való ragaszkodással.
Anno eldöntöttem már az elején, hogy vagy belepusztulok, és öngyilkos leszek, mert nem bírom elviselni a fájdalmat, vagy élni fogok. Az életet választottam, nem akartam megbetegíteni magamat. Nem szedtem nyugtatót, nem kezdtem inni, drogozni, hagytam megélni, ami következik, bármennyire is fájt.
A motivációm az volt, hogy ha egy mondattal tudok segíteni a hozzám hasonlókkal, akkor úgymond értelmet nyert a tragédia…
Dézsi Aranka lélektréner
06703326136
Aranylélek
Megosztás
- Rendszeresen megmutatnád írásaidat ebben a témában nagyközönség előtt? Küldj nekünk egy mintát és elérhetőséget. Kapcsolat
- Online hirdetnél, de nem tudod hol és hogyan? Vedd fel velünk a kapcsolatot, és küld el weboldaladat! Médiaajánlat
