Megosztás 
Tegnap borzasztó kreatívan eltűntettem a telefonomról az elmúlt év fotóit egy laza mozdulattal, ami számomra nem részleges, hanem majdnem teljes amnézia.
Sajnos tényleg eléggé szita az agyam.
Szorított a mellkasom kb. 10 percig, de az élet zajlik tovább. A pici lányom édesen táncolt, énekelt egy méterre tőlem és maximális figyelmet kért az előadáshoz.
Majdnem zokogtam, de a szüppögést tényleg nem tudtam megállni.
Kivételesen nem aggattam jelzőket magamra, hogy pl. mekkora balfék vagyok, mert tényleg teljesen álomkóros voltam még.
Éppen csak enni adni, pelenkázni, kávét főzni képes üzemmódban léteztem.
Nyilván fájt a veszteség.
Aztán elgondolkodtam...
Akiről készültek a képek, azok mindannyian itt vannak színes-szagos-ölelhető formátumban az életemben, miért akarok én ebbe most belehalni?
Vajon mire tanít ez most engem?
• Tegyem rendbe a számomra fontos dolgokat minden téren, minden térben, energiát nem kímélve.
• Mindig az adott pillanatot válasszam a majd helyett.
• Mindent igyekezzek a bóbitámba rögzíteni és a szívemben tárolni.
Gyanítom, emlékeim likacsosságának az egyik fő oka, hogy állandóan ezerfelé járok gondolatban.
Amit pedig felületesen élsz meg, az valószínű, hogy úgy is rögzül.
A tehetetlenség számomra mindig nyomasztó. Ilyenkor valamit csinálni kell, ami megvigasztal, feltölt.
Szerezzünk új emlékeket!-jött az ötlet.
Biztosan lehet ezt máshogy is csinálni, mint eddig.
Fussunk neki!-bíztattam magam és öltözni kezdtünk.
- Rendszeresen megmutatnád írásaidat ebben a témában nagyközönség előtt? Küldj nekünk egy mintát és elérhetőséget. Kapcsolat
- Online hirdetnél, de nem tudod hol és hogyan? Vedd fel velünk a kapcsolatot, és küld el weboldaladat! Médiaajánlat
