Lehet-e méltósággal szakítani? Miért kell szakítás után pocskondiázni azt, aki egykor a „minden”-t jelentette nekünk? Miért kell a másikat bemocskolni ahhoz, hogy mi tiszták maradhassunk?
Hogy lehet az, hogy aki nemrég még a szexisten/szexistennő volt a számunkra, hirtelen „sosem volt vele jó” lett? Akinek a főztjétől híztunk tíz kilót, hirtelen sosem főzött?
Akit mindig azzal piszkáltunk, hogy a takarítás/munka helyett inkább velünk foglalkozzon, hirtelen trehány és lusta lett? Miért, Miért? Miért?
Jó- e, ha a barátok/barátnők „kutyaharapást szőrével” módra a szakítás után buliból buliba cipelnének minket? Bele az éjszakába, csapjunk a lovak közé, ami a csövön kifér…
Hiszen a szakítás utáni időszak egy gyászfolyamat. Miért nem hagyunk magunknak időt, hogy meggyászoljuk szerelmünket?
Szabad sírnunk, szabad toporzékolnunk, szabad törnünk-zúznunk, ha fáj. De soha nem szabad feladnunk. Van még abban a tengerben elég hal. Csak úszkáljunk bátran tovább.
Ne feledjük, a szakítás utáni szabadság egyúttal lehetőség is. Esély egy jobbra, szebbre, többre.
Bármilyen fájdalmas a szakítás, az még nem a végleges, nem a halál.
Ha megszűnik a kapcsolatunk, akkor a kapcsolatunknak csak a jövője szűnik meg, de a múltja örökre a mienk marad.
A válás egy olyan pokol, amiből előbb vagy utóbb még mennyország lehet. A szakítás kihozhatja belőlünk a legrosszabbat, de a legjobbat is. Ezért, ha már meg kellett történnie, próbáljunk meg profitálni belőle. Tanuljunk az elkövetett hibákból és többé már ne kövessük el azokat újra.
- Rendszeresen megmutatnád írásaidat ebben a témában nagyközönség előtt? Küldj nekünk egy mintát és elérhetőséget. Kapcsolat
- Online hirdetnél, de nem tudod hol és hogyan? Vedd fel velünk a kapcsolatot, és küld el weboldaladat! Médiaajánlat